Kibehoban nem hallgattunk a Szűzanyára, Medjugorjéban hallgassatok rá!

A ruandai Immaculée Ilibagiza tanúságot tett 2015-ben a međugorjei ifjúsági találkozón arról, hogyan élte túl Isten kegyelméből a ruandai népirtást, amelynek során több száz napon át több mint egymillió embert öltek meg, és hogyan talált rá Istenre és a megbocsájtás erejére az óvóhelyen, ahová elrejtőzött.

 

 

Ruandában nőttem fel, Kibehoban, ahol megjelent a Szűzanya. 1981-ben történt ez, ahogyan itt is. Ruandában már megszűntek a jelenések, és a Szűzanya nagyon hiányzik nekünk, de megígérte, hogy mindig velünk lesz. A Szűzanya megpróbált megvédeni bennünket a népirtástól, de mi túlságosan szétszórtak voltunk. A Szűzanya sírva mondta a látnokoknak: „Mondjátok el az egész világon élő gyermekeimnek, de különösen itt, szeressétek egymást és bocsássatok meg egymásnak. Imádkozzátok a rózsafüzért, menjetek el gyónni, tiszteljétek Isten parancsait", de mi nem hallgattunk rá, és 1994-ben már késő volt. Most már sajnáljuk. Akkor Ruandában nem hallgattunk rá, de ma megtehetjük. Međugorjéban többször voltam, és itt mindig otthon érzem magam. Érzem az Édesanya ölelését.

1994-ben középiskolás voltam. Hazamentem a húsvéti ünnepekre. 1994. április 7-e szerda volt, amikor minden elkezdődött. A kormány lezárta az országhatárokat, senki sem hagyhatta el az országot. Azt a hírt hallottuk, hogy egy másik törzs tagjai elkezdték ölni az én törzsemből származó embereket. Egymás után ölték meg a családokat: apát és anyát tíz gyermekével, majd nyolc gyermeket és szüleiket... A szüleim azt kérték tőlem, hogy rejtőzzem el. Egyetlen kislány voltam a családban, mindannyian azt szerették volna, hogy biztonságban legyek. Átküldtek a szomszédhoz, aki egy másik törzshöz tartozott, jó ember volt. Amikor elindultam, az édesapám rózsafüzért adott a kezembe. Úgy éreztem, ezt mondja nekem: Fogd ezt, mert már soha többé nem fogsz látni engem. Amikor már nem leszek itt, hogy azt nyújtsam számodra, amit szeretnél, fogd ezt, és imádkozz Istenhez. Mintha a szívemben valami ezt mondta volna: Nézd meg szeretteidet, mert többé már nem fogod látni őket. Elvetettem magamtól ezt a gondolatot, mert nem akartam elfogadni. Abban reménykedtem, hogy két-három nap múlva hazajöhetek.

Átmentem a szomszédhoz és elmondtam neki, hogy a szüleim küldtek. Megmutatta a parányi fürdőszobát, amely egy méterszer másfél méteres volt. Zúgolódtam, mert úgy gondoltam, hogy ez számomra túl kicsi, de gyorsan jött még öt asszony, majd még kettő. Nem volt szabad semmilyen zajt csapni, sem beszélgetni, a WC-ét is csak akkor lehetett lehúzni, ha a szomszéd WC-ét valaki lehúzta. Élelmet hozott nekünk, de nem volt másuk csak az, ami megmaradt a gyermekeiktől. Szó szerint egymáson ültünk. Köztünk a legfiatalabb hét éves volt.

A rejtekhelyen

Egy hét után úgy éreztem, nem bírom tovább. Arra gondoltam, mi történhet a mi törzsünkkel és hogyan fogok bosszút állni a családomért: katona leszek és bombát fogok dobni az egész országra. Izzadtam a haragtól, a szívem erőteljesen dobogott. Amikor egy nap az ember ételt hozott nekünk, megfogtam a lábát, és azt mondtam, kapcsolja be kinn a rádiót, hogy halljuk, mi történik. Figyeltem... és nem tudtam elhinni azt, ami történik! A kormány engedélyt adott az embereknek, hogy menjenek és öljenek meg minden törzsemből származó embert. Az egyik kormánypárti miniszter azt mondta: „Ne feledkezzetek el a gyermekekről sem. A kígyó gyermeke is kígyó. A csótány gyermeke is csótány. Mindnyájukat meg kell ölnötök." Megölték mindazokat, akik a templomban voltak, és azokat is, akik a stadionban tartózkodtak... Körbe vették a stadiont és a falakon keresztül több száz gránátot dobtak rájuk... És örvendeztek. Azt mondták, hogy a mennyországban fognak élni, ahol nincsenek rossz emberek. Nem mindenki tette ezt, és akik tették, ők sem maguktól cselekedtek. A kormány biztatta őket erre. Volt közöttük sok csodálatos ember, akik elrejtőztek.

Aztán a kormány kiadta a parancsot, hogy menjenek házról házra, és keressék meg azokat, akik elrejtőztek. Így elkezdődtek a házkutatások. Sohasem fogom elfelejteni azt, amikor ahhoz a házhoz értek, amelyben én bújtam el. Láttam őket a fürdőszoba pici ablakából. Banánlevélbe voltak öltözve, hosszú lándzsájuk, kardjuk volt... Bementek és elkezdték a kutatást. Azt gondoltam: most vége, meg fognak ölni csak azért, mert olyan okból gyűlölnek, amelyet nem értek. Nem tettem semmit. Nem tartozom semmivel.

A két hang

Amíg kutakodtak, az volt a benyomásom, hogy a vállam fölött két hang szól hozzám. Az egyik hang mintha azt mondta volna: Ez semmiség, ez kísértés. A másik, mintha azt mondta volna: Nyisd ki az ajtót, szabadulj meg ettől a kíntól, túl nehéz már. Ez bölcsen hangzott a számomra. Majd az a másik hang azt mondta: Ne nyisd ki az ajtót! Imádkozz Istenhez, hogy segítsen neked! Mintha azt mondta volna: Tudod te ki az Isten? Isten mindenható! Tudod te mit jelent az, hogy mindenható? Azt jelenti, hogy mindent megtehet. Tudod te mit jelent, hogy mindent? Azt jelenti, hogy ha még meg is látnának téged, nem tudnának megérinteni sem! Elkezdtem reménykedni. Figyeltem ezt a kedves hangot. A másik, a gonosz hang elkezdett győzködni arról, hogy nincs Isten. Azt kérdeztem, hol az Isten? Hall-e engem? Tudja-e, hogy ártatlan emberek halnak meg? Teljesen elveszett voltam. A kedves hang azt mondta: Még mielőtt elveszítenéd a hited, legalább imádkozz Istenhez, adjon neked jelet arról, hogy létezik-e vagy sem? És akkor teljes erőmből elkezdtem imádkozni: Ha létezel, ha vagy, ha te teremtettél engem, ha te teremtettél mindent, kérlek, adj nekem jelet! És sajátos jelet kértem, mert biztosra akartam menni. Azt mondtam neki: Ha létezel, ne engedd meg, hogy a gyilkosok megtalálják ennek a fürdőszobának az ajtaját. Az én emberi elképzelésem szerint ez lehetetlen. Négyszáz ember kutatja a házat, amelynek négy hálószobája van. Lehetetlen, hogy ne találják meg ezt az ajtót, kivéve, ha ezt Isten akarja, mert ezt csak ő teheti meg. Ezután elveszítettem az eszméletemet, és többé már semmit sem tudtam.

Öt óra elteltével az ember, aki elrejtett bennünket, bejött a fürdőszobába. Mindannyian felugrottunk. Azt gondoltuk, hogy jönnek a gyilkosok. Szinte önkívületi állapotban voltunk. Azt mondta, hogy már régen elmentek. Három- négyszázan lehettek. Némelyek bementek a házba, mások körbeállták, hogy senki se tudjon elmenekülni, a többiek pedig elemlámpával kutattak a padláson, ismét mások pedig felmentek a tetőre. Benéztek az ágy alá, a szekrény mögé. Kinyitották a ládát, hogy lássák, nincs-e kisgyerek elrejtve benne. A végén a fürdőszoba elé értek. Az egyik gyilkos megfogta a kilincset, de még mielőbb kinyitott volna az ajtót, azt mondta a ház tulajdonosának: „Tudod mit? Itt nincs senki! Te egy vagy közülünk. Te jó polgár vagy." És elmentek.

Amikor ezt elmondta nekünk, nem kezdtem el örömömben ugrálni amiatt, hogy megmenekültünk, hanem sokkolt az a tudat, hogy Isten valóban létezik. Isten meghallgatott, habár nem a templomban, hanem a fürdőszobában imádkoztam! Akkor tudatosult bennem, hogy nem fennhangon imádkoztam, hanem minden a gondolataimban történt. Megértettem, hogy Isten mindenhol jelen van, bennünk, a szívünkben, a gondolatainkban! Ő mindent lát.

Hogyan kezdett el megváltozni az imám?

Attól a pillanattól fogva elkezdtem beszélgetni vele úgy, ahogyan veletek is beszélgetek. Tudtam, hogy Istennek nem tetszik a harag, amely összegyűlt bennem, és azt mondtam neki: Nem tudom nem gyűlölni őket! Te tudod, mit tettek velem! Megölték az édesanyámat és az édesapámat, mit tegyek? Akkor megkértem azt az embert, aki elrejtett bennünket, hogy hozzon nekem egy bibliát. Megértettem, kis híja, hogy nem veszítettem el a hitemet és ezért olvasnom kell a bibliát, hogy megértsem a hitemet. Az egyetlen dolog, amit otthonról magammal hoztam a rózsafüzér volt, amelyet az édesapám adott nekem. Elkezdtem imádkozni a rózsafüzért és olvasni a bibliát.

Az első rózsafüzér, amit elmondtam, kb. 25 percig tartott. Belül úgy éreztem, mintha a pokolból jönnék ki egy olyan helyre, ahol van levegő. Békét éreztem. A félelem és a harag elszállt. Amikor abbahagytam a rózsafüzért, mintha a pokol visszatért volna a gondolataimba: Meg fognak ölni. Ha túléled is, senki és semmi leszel. Ha megtalálnak, megerőszakolnak és darabokra hasogatnak. Azt mondtam magamnak: Nem fogom ezt tovább hallgatni, megyek, és újra elimádkozom a rózsafüzért! És így imádkoztam a rózsafüzért reggeltől estig. Ezt volt az én ördögtől való menedékem. Számoltam, hány rózsafüzért imádkoztam el naponta: Huszonhét rózsafüzért minden nap. Amikor nem tudtam aludni, akkor még hozzáadtam negyven Isten irgalmasság rózsafüzért. Amikor felébredtem, reggel hat órakor, gyorsan megragadtam a rózsafüzért, még mielőtt az ördög a szívembe jött volna, este tíz óráig imádkoztam, amíg le nem csukódott a szemem. Úgy éreztem, mintha a munkából jöttem volna haza.

Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsájtunk nekik

Međugorjéban a Szűzanya azt mondja, hogy szívvel imádkozzunk. Bármikor, ha nem szívvel imádkoztam, a gonosz hang megtalálta az utat a szívemhez. Amikor kimondtam „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes", ugyanakkor azt gondoltam: bosszút fogok állni azokon a katonákon, meg fogom őket ölni! Imádkoztam, és rossz gondolataim voltak. Hogy lehetséges ez? Valami azt mondta bennem: Teljes szívedből imádkozz! Gondolj minden szóra, amelyet kimondasz! Légy összeszedett, és nem fogod hallani azt a gonosz hangot!

A rózsafüzérben van egy nagyon különös rész, a Miatyánk. A Miatyánkot kétszázszor elimádkoztam naponta. Benne találhatóak a szavak: Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek. Valami azt mondta: Valóban? Te tényleg így gondolod? Te úgy bocsájtasz meg nekem, ahogyan én megbocsájtok másoknak? Millió embert gyűlöltem! Azt akartam, hogy annak a másik törzsnek minden tagja a pokolba kerüljön! Nem tudtam hogyan bocsássak meg nekik. Amikor ahhoz a részhez értem - bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsájtunk másoknak - olyan volt számomra, mint a vörös posztó. Pedig tudtam, hogy Isten látja a szívemet, és tudja, hogy nem mondok igazat. Megértettem, hogy hazudok Istennek. És mi történik akkor, ha hazudunk a barátainknak? Elveszítjük őket! A legkevesebb, amit a barátságért tehetünk az, hogy őszinték vagyunk. És azt mondtam magamnak, őszinte leszek Istenhez most, amikor ő a barátom.

Ne mondd azt, hogy nem tudom, azt mondd, segíts nekem!

Mivel nem tudtam megbocsájtani, támadt egy ötletem: egyszerűen kihagyom a Miatyánkban ezt a részt: „bocsásd meg vétkeinket, ahogyan mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek", és így nem fogok hazudni Istennek. És elkezdtem átugrani ezt a részt, és jobban éreztem magam. Így imádkoztam: „bocsáss meg nekünk, de nekik ne", mindaddig, amíg egy nap, amikor át akartam ugrani ezt a részt, azt éreztem azt, hogy valaki megérinti a vállamat, és azt mondja: Tudod, hogy a Miatyánk nem embertől származik! Maga Jézus adta nekünk ezeket a szavakat. Ha a helyedben lennék, nem változtatnám meg! Jézus Isten, Ő tud mindent, Ő jobban ismeri az én lehetőségeimet, mint én magam. Ha azt mondta, így imádkozzuk, akkor lehetséges, hogy én is tudom így imádkozni, ha nem is tudom hogyan? Úgy éreztem, valami sürget: Kérd meg, hogy segítsen neked! Ne mondd azt, nem tudom, azt mondd, segíts nekem! Nem gondoltam, hogy Isten rá tud venni arra, hogy megbocsássak valakinek, aki megölte az apámat és az anyámat... De Ő Isten, én pedig ember vagyok. Segítséget fogok kérni tőle. Ő gondoskodjon.

Már egy hónapja ültünk abban a fürdőszobában. Egész idő alatt hallgattunk. Semmi másom nem volt, csak a rózsafüzér, a gondolataim, és a belső beszélgetéseim Istennel, a Szűzanyával, Jézussal... A rózsafüzér elkezdte megváltoztatni a dolgokat a szívemben. Többé már nem ugrottam át a Miatyánkban azt a rész, amely így szól: „Bocsásd meg vétekeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek", hanem azt kértem Istentől, segítsen nekem.

Egyik nap az ötödik fájdalmas titokról elmélkedtem, amikor Jézus meghal a kereszten. Jézus azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit cselekszenek! Megnyílt a szívem. Nem tudják, mit cselekszenek! Mintha Jézus azt mondta volna nekem: meg akarnak ölni? Ők ezt egyáltalán nem fogják fel. A gyűlölet megvakította őket. És te gyűlölni akarod őket? Ez nem fog megváltoztatni semmit, ellenkezőleg, ha imádkozol értük, fennáll a lehetősége annak, hogy megváltozzanak.

Többé nem tudtam gyűlölni őket

Amikor elkezdtem imádkozni értük, és elhittem, hogy lehetséges megváltozniuk, többé már nem tudtam gyűlölni őket. Olyan volt, mintha óriási teher hullott volna le a vállamról. Egyszerre csak beláttam azt, hogy a világ két részre van osztva: Egyik oldalon a szeretet, a másikon a gyűlölet. Úgy éreztem, Jézus azt kérdezi tőlem, melyik oldalon szeretnél lenni? A rossz emberek átmehetnek a szeretet oldalra, ha vannak emberek, akik segítenek nekik abban, hogy belássák az igazságot. Amikor ezt megértettem, végtelen békét éreztem, és azt gondoltam, hogy talán ez a megbocsájtás jele. Olyan benyomásom volt, hogy a világ szabad, bárhová elmehetek a világba, ha Isten szeretete bennem él. Azok az emberek, akiket gyűlöltem, akikről azt gondoltam, hogy nem is emberek, a szememben újra emberekké váltak.

A fürdőszobában három hónapig maradtunk. Azon az éjszakán, amikor kijöttünk, elmentünk a menekült táborba. Ott kérdezősködtem a szüleimről és a rokonságomról. Megtudtam, hogy megölték az édesanyámat, az édesapámat, a két testvéremet, a nagyanyámat, a nagyapámat, a rokonaimat, a szomszédaimat, a legjobb barátaimat, az iskolástársaimat... Három hónap alatt egymillió embert öltek meg. Meg akartam halni. Mindenünk, amint volt megsemmisült és elégett. Mit tehetsz, ha mindent elveszítettél? Az egyetlen, amim volt, a rózsafüzér, amelyet az édesapám adott, és az a ruha, amelyet az elmúlt három hónapban hordtam.

A szeretetet választottam

Öt percig sírtam, majd a szívemben mintha Isten óriási kezét éreztem volna. Mintha Isten belül azt mondta volna nekem: Ne törj össze! Ne halj meg! Veled vagyok! Fogd a rózsafüzért! Imádkozz! A szeretteidnek az útja itt a földön befejeződött, de a mennyben nem, a te utad azonban itt a földön még nem fejeződött be, és nem is tudhatod, meddig fog tartani. Az élet ajándék, bármeddig tart. Tőled függ, mire akarod használni: a szeretetre vagy a gyűlöletre, a kedvességre vagy álnokságra, jóra vagy rosszra. Ha a szeretetet választod, akkor emlékezz arra, hogy veled vagyok. Amire szükséged lesz, megadom neked. Töröld le a könnyeidet, nézz körül, keress valakit, aki nálad jobban szenved, és segíts neki. Keress egy édesanyát, aki tíz gyermekét veszítette el, aki ebbe belebolondult, és kérdezd meg tőle, hogyan segíthetnél neki. Vagy keress egy gyermeket, aki vérzik, aki kéz nélkül maradt, és nézd meg, hogy mit tudsz tenni érte. Kötözd be a sebeit. Adj neki enni...

Számomra ez volt az egész népirtás legnagyobb üzenete. A szeretet üzenete. Nekünk itt a földön, a harctéren minden pillanatban döntenünk kell a szeretet és a gyűlölet között. Ha a harag, a gyűlölet mellett döntesz, akkor olyan dolgok történ-nek, mint ez a népirtás. Amikor nagy ötleteink vannak arra vonatkozóan, hogyan lehetne megállítani a népirtást és a háborúkat, én, azt gondolom: az embereknek nem kell több pénz, sem több fegyver, hanem csak több szeretet. Ez a szív lényege.

Néhány hónappal később egy kerekes-székes asszony otthont kínált a számomra. Azt mondta, hogy az édesanyám öt évvel ezelőtt nem egész egy dollárt adott neki, ezért nem fogja hagyni, hogy a menekülttáborban éljek. Tízünket elvitt. Ebből egy dolgot tanultam meg: Bármilyen kicsi jó dolgot is teszel valakinek, nem tudhatod, mekkora hatással van rá. Csak jó magot vessetek, és növekedni fog.

Találkozás azzal az emberrel, aki megölte a szüleimet

1998-ban, négy évvel a népirtás után találkoztam azzal az emberrel, aki megölte a szüleimet. Sokan mondták nekem, hogy nem szabad csak úgy megbocsájtanom neki. Börtönben volt. Emlékszem arra, amikor közeledett hozzám. Teljesen felduzzadt volt, a haja rendezetlen, ő, aki korábban nagy tiszteletnek örvendett, és mindig szépen öltözködött. Amikor megláttam, mintha az Úr azt mondta volna nekem: Látod, hogy mit mondtam neked? Nem tudták, mit tesznek! Ha a következményekre gondolt volna, nem tette volna meg! Ne gyűlöld őt, hanem imádkozz érte. Azt mondtam, hogy megbocsájtok neki. Nem csak a szavaimmal mondtam ezt. Azt akartam neki mondani: Ne gondold, hogy gyűlöllek, remélem, hogy majd megtalálod magadban az igazságot. Miközben beszéltem hozzá, eltakarta az arcát. Nem tudott rám nézni. Szégyellte magát. Úgy éreztem, hogy valami a szívében jobbá lesz. Sírtam miatta. Nem kért bocsánatot, de én megadtam neki. A börtönigazgató nagyon haragudott rám, de később mégis azt mondta, nagyon örül annak, ami történt, és ő is nagyon megrendült.

Tegyétek meg mindazt, amit az Édesanya mond

Egyetlen üzenetet szeretnék adni nektek: Mindaz, ami történt veletek, ha szörnyű dolgok is azok, emlékezzetek arra, hogy Istennel mindig van remény. Tartsatok ki az imában, tartsatok ki a rózsafüzérben. Ha Ruandában hallgattunk volna a Szűzanyára, nem történt volna meg ez a tragédia. A Szűzanya sokkal korábban figyelmeztetett bennünket, mint ahogyan az egyház elismerte Kibehot. És ma a Szűzanya itt van. Ő édesanya. Mindazt, amit mond, tegyétek meg. Mindig a javunkat akarja, és neki mindig igaza van. Ha én el tudtam menni ahhoz az emberhez, és meg tudtam bocsájtani neki, akkor ezt bárki meg tudja tenni. És ez nagy békét hoz.

Azok az emberek, akik rossz döntéseket hoznak, olyan dolgokat művelhetnek, amilyenek Ruandában történtek, de azok az emberek, akik jó döntéseket hoznak, megváltoztathatják a világot. A Szűzanya hív minket. Menjetek, és segítsetek neki! Evangelizáljatok életetekkel, evangelizáljátok barátaitokat. Amikor a Miatyánkot imádkozzátok, és ahhoz a részhez értek, amely így szól: „Bocsásd meg vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek", akkor ezt valóban így is gondoljátok, de ha sem így gondolnátok, akkor kérjétek meg Istent segítsen nektek.

Fordította: Sarnyai Andrea

Forrás: Glasnik Mira