Egy megtérés története az El Caminon, de édesanyja megtérését is leírja

Valószínűleg sok-sok órán keresztül tudnék ülni a számítógép előtt és gépelni megállás nélkül, hogyha az eddig megtett hosszú, megpróbáltatásokkal, elesésekkel és felkelésekkel, melységekkel és magasságokkal teletűzdelt utamat kellene részletesen elmesélnem, de ettől szeretnék mindenkit, köztük magamat is megkímélni, éppen ezért igyekszem viszonylag röviden, a megtérésem folyamatának mérföldköveit kiemelve bemutatni, hogy honnan is indultam és hol is tartok most a Jóisten kegyelméből és szeretetéből!

Tekintettel arra, hogy Édesanyámnak kiemelkedő, sőt kulcsszerepe van abban, hogy rátálaltam az Úrra, ezért az Ő története elválaszthatatlan az enyémtől. A szüleim 1998-ban váltak el egymástól. Ez az esemény, amellett, hogy engem (aki akkor 10 eves voltam) és Öcsémet, Mátét (aki 4 eves volt) is melyen érintett, Anyukám életében óriási törést okozott, elképesztően mély lelki válságba és szakadékba taszítva őt. Fontos tudni, hogy ezt megelőzően Anyának kb. semmi köze nem volt Istenhez és az Egyházhoz, bár meg volt keresztelve, de ennyiben ki is merült az Istennel való kapcsolata a családnak. A válásuk után Anya szörnyen szenvedett és nyilván ezt a gonosz igyekezett is kihasználni, de szerencsére az Úr is dolgozott szorgalmasan és Anya egyik nagyon régi barátnője személyében sietett Anya segítségére, hogy megmentse Őt a testi-lelki haláltól. Anya barátnője felkarolta Őt a szenvedésben, elkezdett neki mesélni az Urról, a Bibliáról, elkezdtek együtt imádkozni, stb., gyakorlatilag ő lett Anya házi hittantanára es lelkitársa, aki tettekkel es imával is küzdött Anya lelkéért és békéjéért, és - ahogy azt utólag is látjuk - mindezt gyönyörű sikerrel tette! :)
Anya története ezután az Úr irgalmának és dicsőségének elképesztő példája lett. Anya gyermeki hite és ismerkedése a Jóistennel, sziklaszilárd hitté és elkötelezett, mély kapcsolattá fejlődött az évek során. Nyugodt szívvel állíthatom: Anya megtérése a csodás kategóriába tartozik, amely telve van az Úr különféle fantasztikus kegyelmeivel, kezdve az Apának tiszta szívből való megbocsátástól, a Szűzanya megismerésén keresztül (hol máshol mint Medjugorjeban), az Atya szeretetének teljes befogadásáig és megéléséig (érdemes tőle megkérdezni, hogy hogyan találkozott ezzel a végtelen es „elviselhetetlenül súlyos szeretettel Medjugorjeban, engem mindig kiráz a hideg és mélyen érint amikor elmeséli J).
Anya történetét nem is cincálnám tovább, a lényeg, hogy ő elkezdett a Jóistennel élni, vele járni az útján, belehelyezve minden hitét es bizalmát, és az Úr nem volt rest és nem sajnálta tőle az ajándékait, teljesen átalakítva ezzel Anya szívét, lelkét!

Ezzel párhuzamosan Anya természetesen nem tudta es nem is akarta magában tartani, magának megtartani ezt a megváltó kegyelmet és elkezdett minket is (Öcsémet és engem) vezetni, terelgetni az Úr fele, legalábbis nagyon lelkesen próbálkozott, hogy így legyen, több, de inkább kevesebb sikerrel! :) Én tizenpár eves voltam, Máté 6-7 éves, nyilvánvalóan még híján az önálló döntés- és cselekvő képességnek, ezért úgymond vakon követtük Anyát, a templomba, a keresztény közösségbe, ahova elkezdett járni. Mentünk a különböző lelki programokra, lelki gyakorlatokra, stb., de ez nem azt jelentette, hogy hittem is abban, amiben Ő hisz, sőt, igazából abszolút nem alakult ki valós, mély hitem, kapcsolatom az Úrral, szimplán csak úgy akartam örömet szerezni Anyának, hogy elmentem mindenhova, ahova el akart vinni (vagy rángatni, ahogy ezt sokszor inkább megéltem akkoriban J).
Fontos részlet még, hogy nagy buzgóságában Anya természetesen egyházi iskolába íratott be a 6. osztályt követően, nem igazán érdekelt a dolog, ahogy vissza emlékszem gyakorlatilag zokszó nélkül elfogadtam a döntését.
A gimis éveimet nem szeretném részletesen bemutatni, volt bennük rengeteg jó élmény, kaland, barát, vidámság, de persze sok csalódás, lázadás, rendbontás, figyelemhajhászás, stb. is jellemezte őket, lassan-lassan - alapvetően önző - öntudatra ébredő ifjúságom fejlődésével párhuzamosan.
Ki kell emelnem, hogy a gimiben kezdtem el leépíteni az amúgy talán semlegesnek nevezhető kapcsolatomat Istennel, hátat fordítós, „nem érdekel engem ez az egész" című történet. Nagy szerepe volt ebben annak az abszolút hétköznapi és világi értelemben vett züllésnek, ami ezekben az években vette kezdetet: alkohol, cigaretta, pornográfia, és ami a múló, pillanatnyi mámoron, örömön kívül jutott ezeknek „hála": üresség, magány, kilátástalanság, értéktelenség érzése, félelmek, gátlásosság, stb. csupa olyan élmény és érzés, amelyek egyre jobban kizártak az Urat az életemből, és egyre nagyobb teret engedtek a gonosz hódításának, marcangolásának.
Ráadásul miután a 11. osztályban abbahagytam az élsportot, még több időm maradt arra, hogy ezen „hobbijaimnak" éljek. Tovább rontott a helyzetemen az, hogy az egész baráti társaságommal egymást közösen lehúzva, a rosszban erősítve lubickoltunk a testi örömökben. Egyikünknek sem volt elég bátorsága, vagy egyáltalán motivációja ahhoz, hogy felkiáltson és STOP-ot üvöltsön a többieknek. Sok-sok évig azzal hitegettük egymást, hogy amit csinálunk (hetente berúgás, akár többször, cigi, csajozások, pornófilmek, stb.) az normális, nem vagyunk mi olyan rossz gyerekek, vannak nálunk sokkal rosszabbak. Volt bennünk egyfajta hamis büszkeség, nagyképűség, ami talán abból fakadt, hogy mi egyházi iskolába jártunk, ez teljesen vakká tett minket es így legitimizáltuk mindazt a kicsapongást, amiben részt vettünk együtt!

Miután elteltek ezek a gimis évek, jött az egyetem, újabb mérföldkő. Istennel való kapcsolat híján természetesen mindenféle ima es megfontolás nélkül választottam ki, hogy hova szeretnék járni, sosem érdekelt igazán a közgazdaságtan, de valamiért azt gondoltam, hogy ott jó lesz nekem, mert 1. sok pénzt tudok majd keresni 2. csinosak a lányok, akik erre az egyetemre járnak, ennyi volt a döntésem megalapozottsága. Nem is éreztem soha magaménak azt, amit tanítottak nekem az órákon, de egyéb ötlet vagy elképzelés híján, az egyetemi élet kényelmébe belefeledkezve, nem is nagyon akartam változtatni, ne adj Isten újra gondolni, hogy mit is szeretnék kezdeni az életemmel. A tanulás jól ment, mert egyrészt tanulni aztán tényleg megtanultunk a gimiben, másrészt meg volt bennem egy hiú bizonyítási vágy is, hogy igenis ez nekem megy, mindig jó tanuló voltam, akkor most sem lesz másképp, stb.

Az egyetemi éveim az érdeklődésemet fel nem keltő tantárgyakkal és témákkal való ismerkedés mellett a féktelen bulizásról szólt, amiben - a fentebb leírtak alapján - már bőven volt tapasztalatom a gimiből, csak most már nem nemcsak a gimis osztálytársakkal, hanem az újdonsült egyetemi csoporttársakkal is „űzhettem" ezt a szórakozást. A féktelen jelzőt sajnos nem túlzásból használtam, hetente 2-3-szor minimum, de akár ennél többször is teljesen lerészegedtem, hülyeségeket csináltam, idiótát csináltam magamból, azért, hogy mások jókat röhöghessenek rajtam. A másnaposság átmeneti lelkiismeret-furdalásában kicsit mindig elszégyelltem magam, a következő buliba ugyanolyan bizsergéssel vágtam neki (amit nagyon sokszor nem a barátaimmal való találkozás öröme, hanem szimplán az alkoholmámoros örültködés reménye okozott) és újra leittam magam a sárgaföldig. Ez egészen addig fajult, hogy több esetben magamban is kárt tettem: betörtem a fejemet, betörtem az államat, csúnyán elvágtam az ujjamat és még sorolhatnám... Ezek sajnos nem voltak elég intő jelek számomra, legfeljebb néhány napig éreztem magam rosszul és tettem magamnak harmatgyenge igéreteket arra vonatkozóan, hogy na majd mostantól erősebb leszek és mérteket tartok, változni fogok, sosem sikerült, mindig újra es újra elbuktam, egyedül, Isten nélkül nem ment.

Mindemellett természetesen ott volt a dohányzás is, mint egy másik rablánc, amin a gonosz rángatott. Egyre többet és többet szívtam, egyre jobban függtem tőle, egyre inkább a rabjává váltam, és nem tudtam letenni, sőt sokáig nem is akartam, egyedül nem ment.
A gonosz harmadik rablánca - amellyel sikeresen távol tartott a Jóisten szeretetétől - a pornográfia volt. Tizenpár éves koromban „fedeztem fel" az interneten az első képeket és videókat. Sajnos elkepesztően gyorsan a rabjává váltam ennek a hamis, beteg es lélekromboló örömszerzési forrásnak, ugyanúgy mint a buliknak, az alkoholnak, a cigarettának.

A szenvedélyek rabja voltam, gyakorlatilag állatként kezeltem az ösztöneimet. Nulla önmegtartóztatási képességem volt, és ami a legeslegszomorúbb volt az egészben: nem éreztem valódi szükségét a változásnak, annak ellenére, hogy néha-néha megszólalt a lelkiismeretem es emlékezetett arra, hogy nem járok jó úton, a gonosz hangosan csörgő láncai erősebbek voltak a Lélek halk hívásánál, es elnyomták Őt a szívemben, gyakorlatilag komfortossá vált számomra a bűnös, Isten nélkül való élet, megszoktam, majdhogynem megszerettem azt.
Nagyon-nagyon távol jártam az Úrtól, de Ő még akkor sem fordított nekem hátat, amikor én a legmélyebbre csúsztam, amikor a bűn teljesen behálózta az életemet, a gondolataimat, az érzelmeimet, amikor én Őt nap mint nap szembe köptem és meggyaláztam, Ő még akkor is szeretett és nem engedett el engem szorító öleléséből, akármennyire is küzdöttem ellene.

A keresztény hitemet azért nem engedtem el teljesen, még ha az csupán külsőségekben nyilvánult is csak meg: eljártam misére vasárnap („vasárnapi katolikus" voltam), ahol sokszor még alkoholgőzös volt a leheletem az előző esti buli miatt; elmentem különböző közösségi, lelki programokra, de általában csak azért, hogy ezzel örömet szerezzek Anyának és kárpótoljam őt azért a sok szenvedésért es sírásért, amit a kicsapongásaimmal okoztam neki. Voltam nyári táborokban, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztam, számtalanszor elmentem az ifjúsági találkozóra Medjugorjeban, stb., kívülről szemlélve egészen korrekt keresztény fiatalnak tűnhettem, de belülről mégis haldokoltam.
Utólag látom csak, hogy ezek a lelki programok, medjugorje-i túrák, nyári táborok, stb. - még ha sokszor hamis és kétszínű indíttatásból is vettem csak részt rajtuk - mennyire fontos találkozási pontok voltak Istennel, apró fény es szeretet dózisok, amelyeket befecskendezett nekem az Úr, hogy ne felejtkezzek el Róla teljesen, hogy a sötétség ne boríthassa be a lelkemet egészen. És természetesen Anya is folyamatosan imádkozott értem, éveken keresztül, szüntelenűl, éjt-nappallá téve, sokszor könnyek között kérlelve az Urat, hogy mentsen meg engem.
Az Atya pedig mindig meghallgatja a szívből jövő imát...

A sok-sok évi céltalan tévelygés és bűnös barangolás után aztán a Végtelenül Irgalmas Atya két évvel ezelőtt, 2014-ben, a Szűzanya közbenjárására Medjugorjeban úgy döntött, hogy most már megálljt parancsol az öngyilkos akcióimnak, és megérintett az Ő hatalmas szeretetével, visszavonhatatlanul, és elindított a megtérés útjain, visszafordíthatatlanul „elváltozásokat" okozva így az eletemben.

Fontos megemlítenem, hogy barátnőmnek, akit egy évvel korábban, 2013-ban egy nyári gyerektáborban ismertem meg Amerikában, szinten elképesztően fontos szerepe volt abban, hogy képessé váltam nyitni a Jóisten fele: Dóri a részeges, kicsapongó és felelőtlen ember felszíne alatt meglátta a jót, meglátta a szeretnivalót és megszeretett engem. Elfogadott engem, áldozatokat vállalt értem, olyan szeretetet adott nekem, amelyet előtte sosem tapasztaltam meg az életemben más lányoknál. Ez a szeretetet megváltoztatta, megnyitotta a szívemet az Úr felé, új dimenziókat tárt fel a lelkemben, amely így képéssé  vált Isten felé fordulni, kilépve az önzés rabságábol. Dóri irgalmas es elfogadó szeretete izelítőt adott nekem az Atya tökéletes szeretetéből!

Bár a megtérésemet általánosságban egy sok-sok kegyelemmel, örömmel, fájdalommal, gyógyulással, kihívással és fejlődéssel járó, kb. 2-2,5 évvel ezelőtt óta tartó, és minden bizonnyal életem végéig zajló folyamatnak fogom fel (és semmiképpen sem egy adott konkrét idő pillanatban bekövetkezett csodálatos, statikus átalakulásnak), mégis a 2014-es medjugorje-i ifjúsági világtalálkozót tartom egy nagyon fontos mérföldkőnek, állomásnak a történetem alakulásában.


Nem volt semmilyen csodálatos látomásom, nem láttam a Szűzanyát, nem „ütött ki" a Szentlélek, nem ilyen radikális módon érintett meg az Úr, de mégis, a találkozó 5 napja alatt változás történt, indult el bennem, és éreztem, hogy ez a valami, amit előtte még soha nem éreztem, a Jóistentől van. Tudtam, hogy kegyelemből kapom, úgy éreztem, mintha sok-sok évnyi vakság, kilátástalanság után lehullott volna a hályog a szememről és elkezdtek volna leomlani azok a falak a szívem körül, amelyek addig megbénítottak, ellehetetlenítettek a Jóistennel való kapcsolatom felépítésében. Megéreztem az Ő jelenlétét a szentmisében, a szentségimádásban, az emberekkel való találkozásokban, és a szentgyónásban is addig nem ismert, nem tapasztalt erővel találkoztam az Atya irgalmával, megbocsátó szeretetével, életemben először kaptam meg azt az ajándékot, hogy tudtam, hogy azokat a bűnöket, amiket letettem a gyónásban, a feloldozó pap keze által valóban maga a Hatalmas, Szerető Isten bocsájtja meg nekem! Azt hiszem, hogy ez volt az első "sírós" gyónásom is, sosem fogom elfelejteni!:)

Amit még elképesztő intenzitással megéltem / megértettem Medjugorjeban, az a Jóisten meghívása, sürgető meghívása az Ő követésére, egy új életre, amelyben már nem Én leszek a középpontban, hanem Ő! Ez a tapasztalat természetesen a bűnbánatra való meghívást is magában foglalta, amely szintén elemi erővel kezdett el végig söpörni a lelkemen: a felnyíló szemeken keresztül Isten szemével tekintettem vissza az addigi életemre, minden bűnével, elesésével, hűtlenségével, hitetlenségével együtt... És szörnyen fájdalmas volt ez a visszatekintés, iszonyú szégyent, megalázottságot éreztem, és az a gondolat árasztotta el az elmémet, hogy én nem érdemelhetem meg azt a szeretetet, irgalmat, amit az Úr adott nekem, én erre nem lehetek méltó! De abban a gyónásban megértettem, hogy Ő igenis megbocsátott nekem és Jézus által új életet akar adni nekem.
Tudtam, hogy ezek után már nem élhetek úgy, mint előtte, hiszen Krisztussal egy új életre kaptam meghívást.

Más emberként tértem haza. Egyfelől olyan békét éreztem a szívemben, amilyet még soha előtte, azt hiszem tökéletesen rám illett a „néhány méterrel repked a föld felett" jelző. :)
Ugyanakkor valószínűleg minden hasonló cipőben járó testvérem tudja, hogy egy ilyen kegyelem - bomba nem csak föld felett repkedéssel jár, hanem óriási felelősséggel és radikális döntésekkel is, amelyeknek magját a Jóisten óhatatlanul elülteti ilyenkor az ember szívében! És ez a felelősség engem rettentően megijesztett. Tudtam, hogy egy olyan magot kaptam az Úrtól a szívembe, amit kiszakítani már nem lehet (és eszem ágában sem lett volna ezt tenni), de azt is tudtam, hogy az hogy ez a mag milyen termést hoz, illetve, hogy egyáltalán hoz - e termést, már rajtam fog múlni.

Az egyik legnagyobb kihívást a tisztaság kérdése jelentette számomra, mivelhogy a Jóisten kegyelme által többek között az is egyértelművé vált számomra Medjugorjeban, hogy nincsen más Istennek tetsző út egy párkapcsolatban, mint a tisztaság megélése, és ez a felismerés nem csupán egy sokszor agyon csépeltnek, maradinak tekintett egyházi tanítás szemellenzős elfogadását jelentette, hanem egyszerűen teljes szívemmel és elmémmel megértettem, hogy a tisztaság megélése mekkora hatalmas ajándék egymásnak és a Jóistennek, ajándék, amely a kapcsolatot, a szerelmet a helyes szeretet alapjaira helyezi és önzetlenségre, türelemre, odaadásra tanít és készít fel.
Bár a tisztaság megélésére való vágy a szívemben kristálytiszta és félre értelmezhetetlen volt, a haza jövetelem után mégsem volt bátorságom előhozni a témát barátnőmnek, egyszerűen túlságosan féltem attól, hogy mit fog szólni, hogyan fog reagálni, hiszen előtte már több mint egy éve együtt voltunk és nem éltünk tisztaságban. Végül két hónap telt el mire összeszedtem a bátorságomat és előadtam barátnőmnek az ötletemet arról, hogy akkor ezen túl legyen tisztaság. Hát nagyon nem úgy sült el a dolog, ahogy én azt elképzeltem.Teljes értetlenség és elutasítás fogadta a felvetésemet, nagyon összetörtem, nem tudtam mit csináljak, hogyan tovább, ott voltam egy lánnyal, akit végtelenül szerettem, de éreztem, tudtam, hogy nem fogom tudni őt „úgy" szeretni ahogy előtte, hiszen a Jóisten ültette el ezt a vágyat a szívemben, szóval tudtam, hogy még ha akarnám se tudnám ezt kitörölni onnan, legfeljebb átmenetileg elnyomhatom, de biztos voltam benne, hogy ez utóbbi nem a boldogsághoz vezető út lett volna.
De én mégis ez utóbbit választottam, elbuktam, az első próbálkozás kudarca után eltántorodtam és inkább a könnyebb utat választottam és a szőnyeg alá söpörtem a témát. De nem járt következmények nélkül az, hogy ismét hátat fordítottam az Úrnak.Két hónappal a Medjugorjei „pálfordulásom" után életem egyik legmélyebb és legnehezebb időszaka vette kezdetét, amelyben hatalmas lelki küzdelmeket éltem át. A gonosz az elgyengülésemre egyből lecsapott, és az általam teljesen elhagyni kívánt múltam minden kísértését rám zúdította, nagyobb erővel mint valaha : alkohol, cigaretta, pornográfia, és én elestem, újra, és újra, -  akkor, amikor már elindultam a kegyelem útján Vele, én újra cserben hagytam Őt, újra elbuktam, mélyebbre mint valaha, hiszen már megismertem azt, hogy Ő mit tud nekünk adni, hogy mit jelent Vele élni, és ez a tudat sokszorosan felerősítette a fájdalmat, amit a bukásommal okoztam neki, és magamnak!
És mindeközben egy másik fronton is harcot vívtam, mivel a barátaimmal (akikkel gimis korom óta együtt voltam a sok jóban, de még több rosszban) ugyanolyan bátortalan voltam, mint a barátnőmmel.  Nem tudtam már velük úgy beszélni, és úgy együtt lenni, mint korábban, ugyanakkor azt sem tudtam, hogy hogyan kommunikáljam azt, ami velem történt. Azt, hogy már nem szeretnék úgy élni, mint korábban, nem tudtam, hogy hogyan beszéljek nekik erről, anélkül, hogy azt gondolnák, hogy ítélkezem felettük, vagy éppen, hogy papolnék nekik! És az ő esetükben is a könnyebb utat választottam: inkább elhanyagoltam őket, nem találkoztam velük, mintsem, hogy eléjük kelljen állnom, és a Jóisten felé kelljen terelgetnem őket.

Nagyon sokat szenvedtem, kínlódtam, kételkedtem azokban a hónapokban, de minden bukás, elesés és sokszor hiábavalónak érzett küzdelem ellenére kétségbeesetten igyekeztem ragaszkodni az Úrhoz, folyamatosan imádkoztam és kértem őt, hogy segítsen rajtam, mutasson nekem utat és legfőképpen kiutat abból a gödörből, amiből képtelen voltam saját erőmből kimászni. A gyónás gyakorlatilag napi tevékenységgé vált számomra. Akárhányszor elestem, akárhányszor nem tudtam ellenállni a különböző kísértéseimnek,  rohantam a templomba, hogy letegyem az Úr elé a gyengeségemet, és új erőt, új reményt, új kezdetet kérjek Tőle! Sokszor egymás utáni két napon tértem be egy gyónásra, mert szükségem volt rá, hiszen amikor magamat már egy értéktelen és érdemtelen senkinek tartottam, akkor csak Benne tudtam menedékre lelni.
Több hónapnyi lelki vergődés után aztán az Úr ismét megmutatta rajtam kimeríthetetlen irgalmát és szeretetét , és meghallgatta imáimat: egy váratlan és meglepő vágyat kaptam a szívembe, amellyel egyben irányjelzőt adott nekem a folytatáshoz: 2015 elején, egy levert pillanatomban, ebéd közben villanykörte szerűen ugrott be a gondolat, hogy meg kéne csinálnom az El Camino-t, vagy magyar nevén Szent Jakab Utat! Hihetetlen intenzitással hasított belém ez az - akkor még képtelennek tűnő - ötlet, úgy éreztem, hogy ez az út, egyedül végig járva lehetőséget adhatna nekem az Istennel való kapcsolatom elmélyítésére, a bennem tomboló őrült viharok lecsillapítására, egy új, friss kezdet megalapozására. Két hónap emésztgetési időt azért itt is kértem az Úrtól , mielőtt meghoztam a döntésemet, de szerencsére ebben az esetben nem tudott végül senki és semmi megállítani abban, hogy elhatározzam, hogy én igenis végig fogom csinálni a Camino - t (direkt nem is osztottam meg az égvilágon senkivel a Camino gondolatát, teljes egészében a sajátomnak szerettem volna tudni ezt a döntést).
Már a Caminora való lelki készülődésem is hozott gyümölcsöket:  teljesen új lendületet, tüzet adott a hitemnek, a kilátásaimnak már maga a döntés is. Hat hónappal az első sikertelen próbálkozás után (miközben már kvázi csodás és érthetetlen módon, közös megegyezés nélkül már több hónapja tisztán éltünk) le tudtam ülni újra barátnőmmel és őszintén ki tudtam neki nyílni, megosztottam vele az elmúlt hónapok küzdelmeit, amiken keresztül mentem, „kitálaltam" neki minden gondolatomról, amelyek a tisztasággal és az Istennel való kapcsolatom alakulásával kapcsolatban bennem kavarogtak: Elmondtam neki, hogy nincsen nagyobb vágyam annál, mintsem hogy a tisztaság megélését folytatva haladhassunk tovább együtt a közös utunkon. A válasz egyértelmű volt: szavak nélkül egy hosszú, hatalmas, és szeretettel megtöltött ölelést kaptam tőle! :) Ez 2015 áprilisában történt, azóta már ez ölelés által megpecsételt „közös megegyezéssel" éljük meg a tisztaságot, és mit ne mondjak, ismét nem csalódtam a Jóisten bölcsességében, -  csodálatos dolog így szeretni a másikat , és így szeretve lenni, rengeteget erősödött, mélyült a szerelmünk, miután erre az útra léptünk!

A következő mérföldkő az utamon természetesen maga az El Camino volt, amelyet 2015 nyarán jártam végig. Az előző munkahelyemen felmondva, de már egy új munka lehetőségével a zsebemben vágtam neki a nagy kalandnak. Szerencsére az indulásom napjára már az egész család mellettem állt, és támogatott az egész projektben,  - ez nem mindig volt így még a bejelentésem után. Magáról a Camino-rol valószínűleg egy külön beszámolóban, hasonló hosszúságban tudnék írni, annyi élményben, impulzusban, találkozásban, lelki utazásban volt részem az 1 hónap alatt, amíg végig jártam, de itt és most legyen elég annyi, hogy az út sokkal több volt, mint 800 km gyaloglás Észak- Spanyolországban. Nemcsak fizikailag volt egy elképesztően intenzív és megterhelő, ugyanakkor bőséges jutalmakat ajándékozó kaland , hanem lelki értelemben véve is életem egyik legmeghatározóbb és legfelemelőbb élményét kaptam a Jóistentől az út során! Leírhatatlan tapasztalat volt hosszú órákon keresztül egyedül, imádkozva, elmélkedve sétálni a lélegzetelállító tájjal körülvéve. Soha előtte nem éreztem olyan erősen az Úr gyógyító jelenlétét a szívemben, mint azon a sok-sok kilométeren keresztül, amit Vele együtt tettem meg. Egészen gyermekkoromig visszamenőleg sikerült leásnom a lelkemben,  - fájdalmak, sebek, csalódások törtek fel bennem megrázó erővel, bűnök, és elbukások emlékei ríkattak meg majdnem minden egyes nap, hihetetlenül sokkoló és intenzív lelki utazás volt minden egyes nap, amit az úton töltöttem.  De a Jóisten ugyanilyen kendőzetlen kegyelmeket adott a zarándokokkal való találkozásokon keresztül is, legyen szó akár egy ex-alkoholista amerikairól, akinek egy nap ismeretség után zokogva meséltem az őrült bulijaimról, vagy éppen egy az Istentől és Egyháztól elfordult német fiúról, akivel a kezdeti nehézségek után nagyon jó barátságot sikerült kialakítanom, és megtanultam szeretni őt is, úgy ahogy van.

A legfontosabb találkozás mégsem az úton megismert emberekhez köthető, hiszen egy mindennél és mindenkinél fontosabb személyt sikerült jobban befogadnom az életembe, Jézust! :) A keresztúton való elmélkedéseim közben sikerült valóságosan megértenem, átélnem, elhinnem, életemben először, hogy Jézus mit tett értünk, értem, mindenkiért a Golgotán és az oda vezető szenvedésekkel teli úton: az életét adta értem, méltatlan bűnösért, hogy benne, vele és általa új és örök életem lehessen! Miután ezt elkezdtem felfogni ,az imádságaim közben csak zokogtam, nagyon sokat, minden egyes keresztút állomásnál, annyira megrázó volt megérteni a kereszt titkát. Keservesen sírtam, de mégis az Isteni irgalomban való gyógyulás könnyei voltak ezek, és tudtam, hogy ezek által Krisztus tisztítja a lelkemet a sok-sok bűn és tévelygés mocskától, amit engedtem magamra pakolni az évek során.
A Camino egy elképesztően koncentrált és tömény Istentapasztalat volt. Az Úr folyamatos jelenléte mellett és által minden egyes nap, minden egyes megtett lépésével és kilométerével közelebb kerültem a saját bensőm tiszta, eredeti állapotú megismeréséhez és feltárásához, le tudtam tenni az Úr elé a múltam sötét foltjait, összefüggéseket értettem meg bizonyos élet események, történések és a lelkem ezekhez kapcsolható alakulása, fejlődése vagy éppen deformálódása között. Eljutottam oda, hogy kiengesztelődést kérjek Istentől Apukámmal, és még hosszan sorolhatnám azokat a kegyelmeket, amiket nap mint nap kaptam, megéltem az úton!
A Camino-rol is új emberként tértem haza. Azt hiszem, hogy nemcsak számomra volt kézzelfogható a Jóisten átformáló műve a szívemben, de mindenki, akivel csak találkoztam egyből észrevette, hogy valami történt bennem, valami jó dolog! :) Békére leltem, a szív és a lélek tartós és átható békéjére, amelyet csak és kizárólag Jézus szeretetén és közelségén keresztül lehet megtapasztalni! Ebből a békéből sok-sok gyümölcs fakadt a Caminon, és fakad azóta is, folyamatosan: 10 év kemény dohányzás után egyik napról a másikra letettem a cigarettát (ez már az út elején megtörtént), megszabadultam a bulizás, az alkohol és a pornográfia rabságából, tudatosan igyekszem építeni, erősíteni a hitemet, a kapcsolatomat az Úrral, szemtanúja vagyok, ahogy a családomban is szépen lassan dolgozik a Kegyelem, még szorosabbá és mélyebbé fűződött a szeretet - kapcsolatom barátnőmmel, a barátaimmal is nyíltabban és bátrabban tudok beszélni a hitemről, és arról a csodálatos utazásról, amelyre meghívott az Úr. Egy szó mint száz -  Jézus békéje és a Lélek gyümölcsei által vezet a Jóisten tovább azon a sokszor göröngyös, kihívásokkal és elbukásokkal teli, de mégis az Ő jelenléte és irgalma által kikövezett úton, amelyre én két évvel ezelőtt léptem rá, sok évnyi tékozlás után! :) De pont az a legcsodálatosabb a kegyelemben, hogy az Úr minden baklövésem, elesésem, tökéletlenségem, csökevényességem és önzésem ellenére adta nekem és adja mindenkinek, aki kéri, és nem azt nézi, hogy mit tettem, hogyan éltem korábban, hogy hogyan szegeztem a bennem elő Jézust újra és újra a keresztre a bűneimmel, hanem Ő mindig készen áll arra, hogy visszafogadjon minket végtelen irgalmába és szerető ölelésébe, sőt úgy hiszem, hogy csak és kizárólag én tudom elszakítani magamat Tőle, Ő - bármely távolra is taszítjuk el magunkat ölelő és minket megragadó kezeitől - soha nem is engedett el és nem is fog elengedni soha! Ilyen az Ő tökéletes szeretete! És én most már ebben a Szeretetben szeretnék élni, dolgozni, gondolkodni, érezni, szeretni, tervezni,  és amikor majd eljön az ideje, meghalni is, hogy örökké Vele lehessek! Biztos vagyok benne, hogy a megtérésem útja még rengeteg kegyelmet, csodát, kihívást, csalódást, áldozatot, kísértést és elbukást tartogat számomra, de azt is hiszem, hogy az én Szerető Istenem, aki megragadott engem minden egyes nap velem lesz, amíg azzá az emberré nem válok az életemben és halálomban is, akit Ő elképzelt és megteremtett! Kérlek imádkozzatok értem!

A